Ballagi Mór
* Inóc, 1815. március 18. – † Budapest, 1891. szeptember 1. / teológus, nyelvész, az MTA tagja
Eredeti neve Bloch Móric. Zsidó családban született, tizennégy testvére volt. Édesapjától héberül tanult és megismerkedett a Talmuddal. A pápai Beth-Hammidrasban talmud tanítónak készült, majd Nagyváradon filozófiát hallgatott. Ezt követően Móron és Surányban házitanítóként működött és közben görögül és latinul tanult. 1836–1837-ben a Pápai Református Főiskolán úgyszintén filozófiát hallgatott, 1837-ben a pesti egyetemen matematikát tanult, emellett különböző lapokban (elsősorban a Hasznos Mulatságokban és a Pester Tageblattban) cikkeket publikált. 1839-től Párizsban folytatta egyetemi tanulmányait. 1840-ben Eötvös József buzdítására megírta a Zsidókról című röpiratát, amely nagy érdeklődést keltett a pozsonyi országgyűlésben. Részt vett abban a programban, amelynek célja a magyar nyelv terjesztése volt a zsidók körében. Lefordította és 1840–1841-ben héberül és magyarul megjelentette Mózes öt könyvét, amelyhez a Talmudból vett magyarázatokat fűzött. Az MTA e munkája alapján levelező tagjává választotta. A fordítás mellett nyelvészettel is foglalkozott, de a teológiai tanulmányokat is folytatta a németországi Tübingenben. 1843-ban megkeresztelkedett és áttért az evangélikus hitre, később reformátussá lett. Miután 1843-ban megszerezte bölcsészdoktori diplomáját, Szarvason lett az ottani ev. líceum tanára. 1848/1849-ben a forradalmi sereg békésmegyei ügyintézője volt, majd Aulich Lajos és Görgei Artúr mellett szolgált. A szabadságharc leverését követően nem folytathatta tanári pályáját, ezért Kondoroson bérelt földön gazdálkodott. 1851-ben a kecskeméti ref. teológia tanárává nevezték ki. 1855-től a budapesti Református Teológiai Akadémián a hittan és a szentírás magyarázatának tanára volt. 1858-ban az MTA rendes taggá választotta (az első zsidó származásúként). Két fia: Ballagi Géza (1851–1907) történész, jogász és Ballagi Aladár (1853–1928) történész ugyancsak az MTA tagja lett. 1861-től országgyűlési képviselő is volt. 1877-ben egészségi állapotának megrendülése miatt nyugalomba vonult és ettől kezdve kizárólag a nyelvészettel foglalkozott. Több német–magyar szótárt is kiadott.
Főbb művei:
Magyar példabeszédek (közmondások, szójárások gyűjteménye, I-II., 1850;
A héber nyelv elemi tankönyve, 1856;
Bibliai Tanulmányok I-II., 1865–1868;
A magyar nyelv teljes szótára I-II., 1866–1873;
Brassai és a nyelvújítás, 1876;
Nyelvünk újabb fejlődése, 1881;
A nyelvfejlődés történelmi folytonossága és a Nyelvőr, 1884; Szókészletünk ortholog szabályozása és az iskola, 1890.
