Az egyik legismertebb katonaszent, György már mintegy 1000 esztendeje, azaz a magyar államalapítás első évtizedei óta ismert védőszentje településnek.

Mégpedig Szent István azon törvénye óta, amely értelmében minden tíz falunak egy templomot kellett építenie. Ennek értelmében a térségen keresztül vezető utak kereszteződésénél, a későbbi városmag legmagasabb pontján a Szerdahely, valamint a körülötte létrejött, illetve „vonzáskörzetébe” tartozó kereszténnyé lett falvak számára felépült az első (fa)templom. A templomnak pedig patrónust, azaz védőszentet kellett választani. Így az ősi templomocska, s vele együtt a település(ek) védőszentjévé, patrónusává az ősök Szent György vértanút választották, akinek személye – a fegyverkovácsok és lovas harcosok, lovagok patrónusa – vonzó előkép lehetett az itt letelepedett magyarság számára.

Az évszázadok során az egykori Dunaszerdahelyen létezett, s mára a városba olvadt, vagy eltűnt több tucatnyi valamikori település, illetve a templomhoz tartozó további falvak (pl. az Udvarnokok, az Éték, az Abonyok stb.) védőszentje változatlanul a híres mártír maradt.

A fennmaradt okiratok, írásos említések sora hitelesen őrzi is mindezt. Még az is tudható, hogy a kőtemplom hagyomány szerinti 1329-es felépülte előtt is bizonyosan ő volt a patrónus, hiszen jó pár évvel korábban egy okirat az első írásban említett egyházi személyt, Pált a Szent György-templom plébánosának nevezi.

A vélhetőleg a kőtemplomot (azaz a mai templom alapjait) felépíttető kegyúri család, a Pókateleki Szomor vagy Zomor (vagyis a későbbi Pókateleki Kondé család) számára sem volt kérdéses Szent György tisztelete. Bár 1518-ban az egyhajós templom északi oldalára gótikus stílusban mellékhajót emeltek, jelentősen megváltoztatva kinézetét, illetve 1599-ben új kegyura lett a templomnak a grófi Erdődi Pálffy család „személyében”, György akkor sem „tűnt el”.

S mikor 1631-től egészen 1647/50-ig a templom a reformátusok kezére került, a kopárrá lett épület régi, egyedül megmaradt főoltárán csak egy „jeles régi kép” volt látható – minden bizonnyal Szent György ábrázolása. Mára egyértelmű bizonyítást nyert az is, hogy mikor 1742–43-ban átépítették és barokkizálták a szakrális helyet.

Az 1800-as évek elején végzett belső átalakítások során pedig, amikor a négy oltárt három újabbra cserélték, s a főoltárra Máriát (a Mennyekbe felvett Boldogságos Szűz képét) emelték, sem degradálták le a korábbi szentet, hanem az oltár fölé emelték lovas szobrát – ahogyan azt ma is láthatjuk. Ez az Iván Péter vagy Magos Ferenc plébános működése (1789–1820, illetve 1820–30) alatti oltárcsere azonban egyértelműen jelzésértékű: a Szerdahelyen korábban is nagy tisztelettel övezett, s évszázadok óta kisbúcsúval ünnepelt Szűz Máriát „emelte” György tisztelete mellé. Ám a templom titulusa, védőszentje Szent György maradt.

Felmerül a kérdés: Dunaszerdahely vajon ma büszke-e Szent Györgyre? A válasz egyértelműen benne rejlik a képviselőtestület azon határozatában, amellyel a Szent György-napokat és búcsút egyben a város alapításának, védőszentjének, egyesítésének és jeles személyiségeinek ünnepnapjává emelték. Mert egy ezredévnyi tiszteletet bár elfeledni lehet, de eltörölni nem.

Hibát talált?

Üzenőfal

• E-mail címe
• Üzenet
• CAPTCHA

Uploading files please wait, may take up to 5 min.