Cséplő Ferenc (Csemadok Életműdíj) - 2011
Cséplő Ferenc laudációja, Galánta 2011-01-23
A mai történészek divatos módszere az oral history, az elbeszélt történelem néven ismertté vált módszer. Segitségével a történész olyan adatok után kutat, melyekről nem áll rendelkzésére irásos forrás. Tehát meg kell találni olyan embert, aki átélte, megélte a történelmi eseményt, és el is tudja beszélni.
Nos, ha ma egy szlovákiai magyar fiatal történész, a szlovákiai magyarok történetének kutatója ilyen adatközlőt keresne, akkor bizonyára Cséplő Ferencet ajánlanám figyelmébe. Feri bácsi egyidős a szlovákiai magyarsággal. A Trianon évében született, a pozsonyi, szenci kereskedelmi akadémia elvégzése után, ennek is már hét évtizede, közgazdászként dolgozik, de azóta a mai napig aktiv résztvevője a szlovákiai magyar kulturális és közéletnek. S háború alatt Érsekújváron dolgozik, tagja a Széchenyi Magyar Közmüvelődési Egyesületnek, itt kezd publikálni, A háború utáni hallgatás, jogfosztottság éveiben kapcsolatban van azzal az újvári fiatal értelmiségiek, diákok körével, akik kiadják az egyik első szlovákiai magyar szamizdat folyóiratot, a Menedéket. Mi sem természetesebb, hogy hatvankét évvel ezelőtt, 1949. március 20-án ott találjuk az érsekújvári Sokolovňa-ban, ahol 122 résztvevővel együtt a Csemadok alapitó tagjává válik. A Csemadokhoz mindig hüségesen ragaszkodott és végezte a napi szervezőmunkát, fáradhatatlanul, hosszú évtizedeken keresztül, a pozsonyi alapszervezet lelke. De közéleti szerepvállalása nem merül ki a Csemadok-munkában. Ugyanilyen lelkesedéssel jelen van a református egyház testületeinek munkájában is, vagy az 1989 után újrainduló szlovákiai magyar cserkészmozgalom szervezésében. Cséplő Ferenc a közösségi ember mintaképe, egész életében testestől-lelkestől, izig-vérig a közösség szolgálata, épitése volt számára a legfontosabb.
Legutóbbi könyve kapcsán (Azok a nehéz idők. 2006) irták róla: „Generációk hagytak itt bennünket anélkül, hogy elmondták, leirták, valamilyen formában megörökitették volna, mi történt velünk. Ezért tartjuk szerencsénknek, ha olyan emberre bukkanunk, aki megosztja velünk mindazt, ami vele s kortársaival történt. Az meg külön szerencse, ha mindezt olyan jó tollú ember teszi, mint Cséplő Ferenc.“ Ugyanezt mondhatjuk el további önéletrajzi ihletésü munkáiról is (Rosszcsontok. 1996, Mátyusföldi rosszcsontok. 2003), melyekből sugárzik a szülőföld szeretette és megelevednek előttünk a sokgyerekes vasutascsaládból származó iskolás gyermek életének egyes mozzanatai. Szeretett szülőfalujáról, Rétéről irta első könyvét: Réte – bástya és menedék. Helytörténet két egyházi könyv köré épitve. 1995. A helytörténetirást, a szülőföldhöz való ragaszkodás egyik eszközét Feri bácsi mindig fontosnak tartotta. Rendszeres résztvevője a másfél évtizede megrendezett szlovákiai magyar helytörténészek találkozójának. A tavalyi évben a Pro Patria Honismereti Szövetség neki adományozta a Pro Patria-dijat.
Újságirók megkérdezték Feri bácsitól, hogy mi a legfontosabb útravaló, amelyet a szülői házból magával hozott, igy válaszolt: „Azt tanultam meg, hogy ne adjam a nyelvemet, ne adjam a hitemet, ne adjam a nemzetiségemet, és becsületes ember maradjak.“
A már emlegetett legutóbbi könyvét Feri bácsi egy (az unokának?) üzenettel zárja:
„Üzenet – avagy a porcfü példája: Jelentéktelen növény, alig veszed észre, közben mindenütt ott van körülötted a szárazabb réteken, tarlókon, az utak mentén. Minden lehető és lehetetlen helyen. Közben nem akármilyen gazról, gyomról van szó. Hasznos növény, gyógynövény a javából. Hiába nő körülötte, közte másféle növény, virág – nem fajzik el.
Te is használj ki minden lehetőséget, hogy megkapaszkodj. A silány viszonyok közt se hagyd el magad, ne hagyd magad eltaposni, és ha eltaposnának is, állj talpra újra, és maradj meg annak, ami vagy. Mint az a kicsi növény, a porcfü.“
Köszönjük, Feri bácsi! Sok szeretettel gratulálok az életmü-dijhoz, Isten éltesse!
