Mindannyian, akik valamilyen módon részesei lehettünk az „ágtibori“ alkotói létnek, más és más emléket őrzünk magunkban róla, így én is. Amikor egy évvel ezelőtt, 2013. augusztus 19-én, halála előtt tíz nappal találkoztunk, zárult le a majd harmincöt éves személyes kapcsolatunk, amelyben az apa-gyerek, a beosztott-főnök helyzetektől sok minden beletartozott. A Bíborpiros szép rózsa országos népzenei vetélkedő válogatásaikor, a gyűjtésekre és konferenciákra menet kilométerek ezreit utaztuk le együtt. Ezek az utazások felértek egy-egy népzenei posztgraduális képzéssel, és a felvidéki közművelődés történetének tanulmányozásával. Neki köszönhetően kerültem egyre közelebb a népdalhoz. Tavaly tavasszal kezdte el a „Cserepek“-et, a még kiadásra váró visszaemlékezéseit írni. Halálának egy éves évfordulóján ebből az örökségéből életének, de a felvidéki magyarságnak is oly fontos szegmensét emeljük ki, amiben – mint életében mindig – a köz szolgálata, a népdal éltetése és továbbélése jelenik meg.
Huszár László
A „Tavaszi szél vizet áraszt”
1968-ban, amikor úgy éreztük, hogy a rendszer merevsége kissé fellazult, Gyurcsó István költő barátommal felmértük az eddig megtett utat, a népdalgyűjtés és népdalkincsünk továbbadásának lehetőségeit. Az országos népművészeti rendezvények műsorán jelen volt a népzene. Számolni kezdtük az évente megrendezett ünnepélyek résztvevőinek számát, és arra a megállapításra jutottunk, hogy népművészeti kincseink továbbadásához ez vajmi kevés. Olyan valamiben gondolkodtunk, ami széles tömegeket tud megmozgatni. 1968-ban még csak énekes szólistáknak adtunk lehetőséget a szereplésre. Itt az egyének szereplési vágya került előtérbe, és mivel nem volt a rendezvény kiírásában feltétel a népdal, a műsorban keveredett a népzenei hagyomány a XIX. század magyarnótáival. A helyi, a járási, a területi és az országos vetélkedőn részt vett énekesek meglepően nagy száma arra utalt, hogy ezeknek a rendezvényeknek a nézőközönsége jóval meghaladta az országos rendezvények közönségének számát. Első feladatunk a műsoron szereplő dalok esztétikai értéke, és a népzenei hagyományunk értékesebb részének továbbadása volt. 1970-ben már nem elégedtünk meg a szólista kategóriával, mivel úgy véltük, hogy a népdalok előadása nem választható el a közös énekléstől. Azzal is számoltunk, ha népdalköröket szervezünk, nagyobb tábora lesz a népdalokat éneklőknek, hiszen ebben azok is részt vehetnek, akik szólistaként nem mernek színpadra lépni. 1970-ben Gyurcsó István javaslatára az országos népdaléneklési mozgalmat „Tavaszi szél vizet áraszt” címmel indítottuk útjára. Ennek a moldvai csángó népdalnak a szövege elképzeléseinkhez nagyon közel állt. Egyrészt azért, mert egy távoli etnikum népdalával tudtunk azonosulni. Azóta ez a csángó népdal annyira népszerűvé vált, hogy az egész Kárpát-medence magyarsága egyforma lelkesedéssel énekli. A 70-es évek elején országos méretben több mint 150 népdalkör alakult, akiknek a szereplési lehetősége a helyi, a körzeti, a járási, a területi rendezvényeken keresztül az országosig jutott. A Csemadok szakmai apparátusa minden rendezvényen kihasználta a lehetőségét annak, hogy a résztvevőkkel megismertesse az értékes népdalok szépségét, valamint felhívja a figyelmet a kevésbé értékesekre. Ahhoz, hogy a résztvevők ne csak elméleti úton ismerkedjenek a népdalok értékével, szépségével, szükségét láttuk annak, hogy a népdalgyűjtés során felfedezett hagyományőrző énekeseket is megszólaltassuk a színpadon. Ezeknek a hagyományőrző énekeseknek nem jutott volna eszükbe színpadra lépni. Őket szereplésük fontosságáról rábeszéléssel győztük meg. Hitelesen csak ők tudták bemutatni a népdalt, és segítettek abban, hogy a népdalkörök a saját régiójuk népdalkincsét tűzték műsorra. Ugyanakkor nem elméleti, hanem tapasztalati úton meg tudták különböztetni az értékes népdalkincset a városi selejttől. Népdalgyűjtésem során gyakran tapasztaltam, hogy még a hagyományőrző énekesek sem értették, milyen népdalok után kutatok. Amikor néhány értékes népdalt elénekeltem, általában kiderült, hogy az ilyen dallamokat nem sokra becsülték, „semmi nótának“ mondták. Egy kéméndi énekesem, akihez harmadszor látogattam, már több mint száz népdal kezdősorával várt. Nem kellett magyaráznom, mi a népdal. Ő abból, hogy nekem mi tetszett, megérezte és már előre mondta: „Ez biztos jó, ez kevésbé…”
A népdalgyűjtő személyiségének hatása az énekesekre vitathatatlan. Olsvai Imre, neves népdalkutató mesélte, hogy egy Somogy-megyei gyűjtése során egy kitűnő hagyományőrző énekese egy olyan régi stílusú népdalt énekelt, amiről ő azonnal megállapította, hogy más vidékről való. Megkérdezte az énekesét, hogy kitől tanulta? Mivel a falusi ember soha nem szokott hazudni, őszintén bevallotta, hogy a rádióban hallotta, és mivel úgy érezte, hogy a gyűjtőnek az ilyen népdalok tetszenek, örömet akart vele szerezni neki, ezért megtanulta. Hát így jártam én is a kéméndi énekesemmel, aki a saját népdalkincséből már ki tudta szűrni az értékeset.
A „Tavaszi szél vizet áraszt” népdalvetélkedőt sikerült országos mozgalommá szélesíteni. A hetvenes években az országos döntőn több száz résztvevő mellett a Nyugat-szlovákiai magyarság is olyan érdeklődéssel követte, hogy a pozsonyi Kultúra és Pihenés Parkjának nagyterme megtelt.
Sajnos idővel a „Tavaszi szél” népdaléneklési vetélkedő versenyszerűvé vált, s mint ilyen, megmerevedett, formálissá vált. Az egyes fordulók során alig jutott idő a produkciók értékelésére, sőt gyakran a részletes értékelés és tanácsadás is elmaradt.
Azóta a pozsonyi PKO mellett sok víz folyt le a Dunán. Szlovákia kivívta az önállóságát, és az új miniszterelnök, a parlament megvont mindennemű támogatást a Csemadoktól. Ennek ellenére a magyar kisebbség folytatta az éneklést. 1997-ben megújulva „Bíborpiros szép rózsa” címmel énekelt tovább.
Sohasem voltam a versenyszerűség híve. Ahol akad néhány olyan lelkes híve a népdaléneklésnek, hogy feláldozza saját szabadidejét és egyrészt saját- és mások örömére is énekel, legyen az akár kezdetleges produkció, már pozitívan értékelhető.
